Hideg, jeges volt a levegő, ilyen mentolos rágó ízű, és a lenti játszótéren sem volt már senki. A hinták néhol rozsdás láncai jéggé fagyva nyikorogtak a sötétedő ég alatt, a homokozóban az otthagyott színes játékok vacogva bújtak el a homokvárak maradványaiban. A műanyagsárga csúszda élesen esett a kavicsos talajba. Erre a depresszív látványra még a szemben lévő néma panelház is rátett, aminek csak pár ablakából szűrődött ki a koszos félhomály.
A környék tehát üres volt - még a közeli út csekély zaja sem hallatszódott -, de mégis, a várt nyugalomérzet helyett mégis valami más keringett a lakótelepi udvaron. A játékok üvöltöttek; képük beleforrt az elmébe,
A kültéri lámpák felkapcsolódtak, és ekkor jelent meg ő. A pad mellett állt, mereven és minden érzelem nélkül. Arca a homokozó felé fordult. Pár percig nézte azt mély, szénfekete szemével, majd minden előzmény nélkül elindult felé. Lassan csúszott előre a koszos kavicson, de ennél talán érdekesebb is a tény, hogy annak ellenére, hogy teste vakító hóból állt, nem esett szét. Ahogy haladt előre egy határozatlan hócsíkot hagyott maga után, egészen amíg odaért a homokozó széléhez. Ott megállt, föléhajolt és közelebbről is szemügyre vette azt. A piros lapát és a zöld kagylóforma nem is érdekelte, csak a homokra koncentrált. Homok. Tárgy. Anyag. Körbejárt - vagyis az ő esetében körbecsúszott - a korhadt és megviselt fa tartószél mentén. Látta, hogy épülnek ott benn a várak, a házak, a kastélyok. Néhány magas volt, pár vékonyfalú, néhány erős és más cifrább, mégis mind ugyanabból épült.
A homokozót körbeérte és elindult a csúszda felé. A magas építmény szinte összekötötte a végtelen eget a talajjal, amin állt. Itt erős érzelmek fogták el. egyszerre sírt, nevetett, üvöltött és volt mérges a hóember. Egyet biztosan tudott; az út amíg végigmész a csúszdán sosem közömbös.
Utolsó állomása a hinta volt. Míg a csúszdától ideért, egészen beesteledett; a házakban a legtöbb villany lekapcsolódott és a hold sem világított már olyan élesen, mint eddig. Mások szerint nevetséges a gondolat, ha egy hóember hintázik, ő ezzel mégsem foglalkozott semennyire, hisz tudta, ez a dolga. Végigjárta az egész játszóteret, érezte a homok anyagszerűségét, megfogta a csúszda érzelemtengerét, és most itt van a hintán, mind a 3 tiszta hógömbjével, és nézte az eget, és nem gondolt semmire, hogy mostmár menni kéne, vagy hogy mennyire nevetségesnek is tűnhet most ez, amit csinál. Csak volt.
TOVÁBBI ÍRÁSOK:
Egy zacskó lisztet tettem a bevásárlókocsiba, mikor feltűnt, hogy a polcon a kenyér es a rétesliszt között II. Ramszesz fáraó bújt el. Reagálni sem volt időm, máris megszólalt; "Ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján!", majd lassan, szemkontaktust tartva lecsúszott a termékek mögé, ahová már nem láttam be. Továbbmentem, a gyümölcsöknél...
A metró aluljáróban sárga köd bolyongott végig, egészen a lépcső aljától a vonatsínek nehéz mélységéig. A peron poros volt, az emberek fekete-fehéren álldogáltak és bámultak a metróalagút távoli sötétjébe, majd mikor a köd zavarossá vált és a lenti lámpaoszlopok földbe mélyesztett talpukon ingadozni kezdtek, az emberek kabátja gyorsított...
Örkény István Leltár című írását felhasználva
Az emberek (akik hisznek a sorsban) gyakran őrangyalokként, vagy egy aranyló fényként jellemzik életútjukat, amik mutatják, merre kell haladniuk. Kissé félek bevallani, de az én ’iránytűm’ egy repülő kenyér.Vasárnap este volt, mikor a régi-új kenyérsütőgépet üzemeltük be. Ez a gép még 7 éve a miénk...