Sületlenség
2023.03.05
Örkény István Leltár című írását felhasználva
Az emberek (akik hisznek a sorsban) gyakran őrangyalokként, vagy egy aranyló fényként jellemzik életútjukat, amik mutatják, merre kell haladniuk. Kissé félek bevallani, de az én ’iránytűm’ egy repülő kenyér.Vasárnap este volt, mikor a régi-új kenyérsütőgépet üzemeltük be. Ez a gép még 7 éve a miénk volt, aztán elkerült ehhez-ahhoz a családban, megélt vagy 10 költözést, de ez egy másik sztori... Szóval már forgott benne a tészta (két dagasztás között), én unottan nézegettem, így teljesen felkészületlenül ért, hogy a félkész tészta kinyúlt a gépből, megragadta az arcomat, a falnak lökött, és kiugrott a konyhaablakon. Mint egy kocka tégla, úgy szállt el a szemem elől. Talán túl sok, talán soha nem elég pánik és gyomorégető agyalás után cipőt és kabátot húztam, és utánafutottam. Kiértem a városból, ismeretlen terepen jártam, előttem volt egy dombos táj (eső után), fölöttük pedig 3 kontrasztos gomolyfelhő, valami mégis furcsa volt. Jobban megnéztem őket, és lassan, mikor a szemem megszokta a nap vakító fényét, megláttam. A kenyér! Mentem tovább, útközben átmentem egy halastó feletti rozoga, nyikorgós hídon, vettem egy szendvicset a mellette álló gátőrházból kialakított büfében (mert már nagyon éhes voltam), kikerültem a napozó túristákat a réten, és elhajoltam, mikor egy férfi (az ablakon kihajolva) pont az utamba került. Ahogy mentem tovább, egyre kevesebbet csapta meg a fülemet a nyüzsgés, elkezdődött az erdő, felerősödtek annak neszei. Nem tudtam merre megyek, egyszerűen csak belegondoltam, merre repülne egy kenyér. Persze, rosszul gondoltam a dolgot, de nem vesztegettem sokáig az időmet; egy lépésemnél (amely kivételesen puhának érződött), egy nagyon magas hangú kiáltás állított meg. „Hoppá, kenyérbe léptem” gondoltam, és félve néztem el a kellemes jegenyesor frissítő látványától a lábam alatt széttrancsírozott tésztára. Koszosabb volt, mint egy sáros út, és ahogy odébb álltam belőle, cipőm helye leginkább egy fájdalmas kerékpárnyomra hasonlított (a sárban). A cipőtalp nyomai inkább egy fehér női kerékpárra emlékeztettek, aminek a kulacstartójában mindig van valami (bármi, csak kulacs nem). Oda nem illő gondolatmenetemet megszakította egy kiáltás (az előbbinél hangosabb), én meg konstatáltam, hogy kezdenem kell valamit a nyomorult kenyértésztámmal. Mentem, amerre gondoltam (talán rossz döntés volt, talán mindigis így kellett lennie), de beleütköztem egy elrejtett kis falusi házba (olyan Jancsi és Juliskásan, annyi kivétellel, hogy a vályogtégla falak nem néztek ki túl étvágygerjesztőnek, bár ez csak az én véleményem). A ház mellett parkoló trabant mellett egy pár szandált pillantottam meg, majd rögtön fölötte egy szoknyát (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva). Közelebb mentem, gondoltam segít majd nekem. Biztos úgy lett volna, ha nem egy szárítókötélen lógó ruhát hittem volna (megint) egy embernek, így megrázva a fejem inkább bementem a házba. Ott egy milflőrmintás blúz fogadott engem, de most tartozott hozzá egy személy is, így megkérdeztem tőle, mit lehet tenni egy megtaposott, félig megdagasztott kenyérrel. Az asszony (fiatal, alacsony, ’nem most jött a falvédőről’- típusú) közölte, hogy „Gyermekem, ez olyan, mint az amalgámtömés a fogban; megosztó véleményeket, komoly vitákat szítana, de ha engem kérdezel, ez a kenyér kuka.” Erre a válaszra egy „NEM!” kiáltás hagyta el a kenyeret, mire az asszony felől jött egy kiáltás (még hangosabb), persze a kenyér kiugrott az ablakon (pont, mint utunk elején), én meg futhattam megint utána. Ha azt mondom, végigjártam az egész környéket, nem túlzok, de aztán este, a hidegben – sötétben aztán mégis hazamentem (nélküle). Nem hinnéd, ha azt mondanám, hogy ott hányódott a konyhapadlón (de időben észrevettem, így nem kapott új „kerékpárnyomokat”), egyébként, mintha mi sem történt volna, tisztán, megdagasztva nézelődött onnan lentről. Odébb mentem, a zajtalan szobában egy becsukódó ablak kattanása hallatszott csak. Visszatettem a kenyeret, majd mikor a gép hármat sípolt, végleg csend lett. Megsült a kenyér.
Az emberek (akik hisznek a sorsban) gyakran őrangyalokként, vagy egy aranyló fényként jellemzik életútjukat, amik mutatják, merre kell haladniuk. Kissé félek bevallani, de az én ’iránytűm’ egy repülő kenyér.Vasárnap este volt, mikor a régi-új kenyérsütőgépet üzemeltük be. Ez a gép még 7 éve a miénk volt, aztán elkerült ehhez-ahhoz a családban, megélt vagy 10 költözést, de ez egy másik sztori... Szóval már forgott benne a tészta (két dagasztás között), én unottan nézegettem, így teljesen felkészületlenül ért, hogy a félkész tészta kinyúlt a gépből, megragadta az arcomat, a falnak lökött, és kiugrott a konyhaablakon. Mint egy kocka tégla, úgy szállt el a szemem elől. Talán túl sok, talán soha nem elég pánik és gyomorégető agyalás után cipőt és kabátot húztam, és utánafutottam. Kiértem a városból, ismeretlen terepen jártam, előttem volt egy dombos táj (eső után), fölöttük pedig 3 kontrasztos gomolyfelhő, valami mégis furcsa volt. Jobban megnéztem őket, és lassan, mikor a szemem megszokta a nap vakító fényét, megláttam. A kenyér! Mentem tovább, útközben átmentem egy halastó feletti rozoga, nyikorgós hídon, vettem egy szendvicset a mellette álló gátőrházból kialakított büfében (mert már nagyon éhes voltam), kikerültem a napozó túristákat a réten, és elhajoltam, mikor egy férfi (az ablakon kihajolva) pont az utamba került. Ahogy mentem tovább, egyre kevesebbet csapta meg a fülemet a nyüzsgés, elkezdődött az erdő, felerősödtek annak neszei. Nem tudtam merre megyek, egyszerűen csak belegondoltam, merre repülne egy kenyér. Persze, rosszul gondoltam a dolgot, de nem vesztegettem sokáig az időmet; egy lépésemnél (amely kivételesen puhának érződött), egy nagyon magas hangú kiáltás állított meg. „Hoppá, kenyérbe léptem” gondoltam, és félve néztem el a kellemes jegenyesor frissítő látványától a lábam alatt széttrancsírozott tésztára. Koszosabb volt, mint egy sáros út, és ahogy odébb álltam belőle, cipőm helye leginkább egy fájdalmas kerékpárnyomra hasonlított (a sárban). A cipőtalp nyomai inkább egy fehér női kerékpárra emlékeztettek, aminek a kulacstartójában mindig van valami (bármi, csak kulacs nem). Oda nem illő gondolatmenetemet megszakította egy kiáltás (az előbbinél hangosabb), én meg konstatáltam, hogy kezdenem kell valamit a nyomorult kenyértésztámmal. Mentem, amerre gondoltam (talán rossz döntés volt, talán mindigis így kellett lennie), de beleütköztem egy elrejtett kis falusi házba (olyan Jancsi és Juliskásan, annyi kivétellel, hogy a vályogtégla falak nem néztek ki túl étvágygerjesztőnek, bár ez csak az én véleményem). A ház mellett parkoló trabant mellett egy pár szandált pillantottam meg, majd rögtön fölötte egy szoknyát (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva). Közelebb mentem, gondoltam segít majd nekem. Biztos úgy lett volna, ha nem egy szárítókötélen lógó ruhát hittem volna (megint) egy embernek, így megrázva a fejem inkább bementem a házba. Ott egy milflőrmintás blúz fogadott engem, de most tartozott hozzá egy személy is, így megkérdeztem tőle, mit lehet tenni egy megtaposott, félig megdagasztott kenyérrel. Az asszony (fiatal, alacsony, ’nem most jött a falvédőről’- típusú) közölte, hogy „Gyermekem, ez olyan, mint az amalgámtömés a fogban; megosztó véleményeket, komoly vitákat szítana, de ha engem kérdezel, ez a kenyér kuka.” Erre a válaszra egy „NEM!” kiáltás hagyta el a kenyeret, mire az asszony felől jött egy kiáltás (még hangosabb), persze a kenyér kiugrott az ablakon (pont, mint utunk elején), én meg futhattam megint utána. Ha azt mondom, végigjártam az egész környéket, nem túlzok, de aztán este, a hidegben – sötétben aztán mégis hazamentem (nélküle). Nem hinnéd, ha azt mondanám, hogy ott hányódott a konyhapadlón (de időben észrevettem, így nem kapott új „kerékpárnyomokat”), egyébként, mintha mi sem történt volna, tisztán, megdagasztva nézelődött onnan lentről. Odébb mentem, a zajtalan szobában egy becsukódó ablak kattanása hallatszott csak. Visszatettem a kenyeret, majd mikor a gép hármat sípolt, végleg csend lett. Megsült a kenyér.