Januári álom
2023.05.16
A metró aluljáróban sárga köd bolyongott végig, egészen a lépcső aljától a vonatsínek nehéz mélységéig. A peron poros volt, az emberek fekete-fehéren álldogáltak és bámultak a metróalagút távoli sötétjébe, majd mikor a köd zavarossá vált és a lenti lámpaoszlopok földbe mélyesztett talpukon ingadozni kezdtek, az emberek kabátja gyorsított felvételben lebegett maguk mögött. A várt nagy, megszokott szerelvény helyett mégis valami teljesen más érkezett az alagút sötétjéből. Az egész jármű fából épült, amit az idő, és még ki tudja, mi viselt meg, így az fakószürkén, recsegve gurult be a peronra. Egyetlen, széles ablaka színátmenetesen verte vissza tükörképem, ahogy az megállt mellettem. Ahogy megállt mellettem, olyan füstöt hozott, ami az addig bolyongó ködöt is elzavarta onnan, így nem is láttam, hogy valaki kiszáll belőle.
Kék öltönyt viselt, több nem is rémlik belőle, a füst elfújta minden emlékem róla, vagy hogy lett volna bármely más testrésze. Kék Öltöny pofátlanul nézett rám, majd mikor látta, hogy nem figyelek, két vállamat megragadva maga felé fordított, így a szemébe kényszerültem nézni.Csakhogy az nem volt. Homloka alatt két sivatag bújt el, két kietlen tér, ahol, ha sétálsz, szinte belesüllyedsz a forrósárga homokba. Maga alá temet, védelmez és nem enged.
Kék Öltöny beszélt hozzám, de nem értettem meg egy szavát sem, így ő csalódottan elfordult előlem. Bűntudatomban én is elfordultam, majd futni kezdtem, el a peron másik felére. Cipőm alatt sietősen kopogott a betonföld, minden lépésemnél egyre és egyre halkabban, halkabban hallotta Kék Öltöny és én is. Gyanútlanul néztem magam elé - hiszen gondoltam, már minden rendben van - már ha lett volna talaj, alattam ugyanis futóhomok temetett el. Összefolyva gördültek a homokszemcsék ahogy estem és estem és estem le. A zuhanásnak nem akart vége lenni, nem is tudom, meddig tartott, percekig vagy évekig, de egyszer megragadtam a homkktengert, és ezzel az átváltozott a füstös fakocsi egyik kapaszkodójává.Egy vörös ruhában ültem a hátsó ülésen, előttem mások feje lógott ki a bársonyszerű ülésrengetegből. Kék Öltönyt kerestem, de az embereket előttem nem ismertem meg, mellettem meg nem ült senki. Elhúztam az ablakot rejtő vastag, szintén vörös függönyt, amit aranyszínű fonállal díszítettek, és megláttam az utat, amin haladtunk. Házak, erdők, tengerpart látványára számítottam, ehelyett mégsem volt ott semmi, semmi olyan, amit látni lehet, csak az ürességet éreztem magam körül. Magányosan visszafordultam magam elé, és csak akkor láttam meg mellettem a hóember formájára faragott homokot. Az kedvesen és ártatlanul mosolygott rám, de én rögtön tudtam, hogy ez Kék Öltöny terve, úgyhogy idegesen megragadtam -, és a hóemberek által érzett szeretetemet figyelmen kívül hagyva - kihajítottam a tehetetlen figurát a nyitott ablakon. A függönyök maguktól visszazárultak, arany díszük örökre összeforrt a kocsi falával.
A kocsi megérkezett, mindenki kiszállt, az emberek sorban állva vártak - valahova. Beálltam a sor végére, és sajnos csak későn vettem észre, hogy rajtam kívül mindenkinek ott van a kezében a homokembere. Mikor én kerültem sorra, - most jön a meglepetés - Kék Öltönnyel találtam magam szemben. Így kerültem a sivatagba.
Ahol egészen addig voltam, amíg
az el nem
fújt
viss
za
ah
h
ol
Kék öltönyt viselt, több nem is rémlik belőle, a füst elfújta minden emlékem róla, vagy hogy lett volna bármely más testrésze. Kék Öltöny pofátlanul nézett rám, majd mikor látta, hogy nem figyelek, két vállamat megragadva maga felé fordított, így a szemébe kényszerültem nézni.Csakhogy az nem volt. Homloka alatt két sivatag bújt el, két kietlen tér, ahol, ha sétálsz, szinte belesüllyedsz a forrósárga homokba. Maga alá temet, védelmez és nem enged.
Kék Öltöny beszélt hozzám, de nem értettem meg egy szavát sem, így ő csalódottan elfordult előlem. Bűntudatomban én is elfordultam, majd futni kezdtem, el a peron másik felére. Cipőm alatt sietősen kopogott a betonföld, minden lépésemnél egyre és egyre halkabban, halkabban hallotta Kék Öltöny és én is. Gyanútlanul néztem magam elé - hiszen gondoltam, már minden rendben van - már ha lett volna talaj, alattam ugyanis futóhomok temetett el. Összefolyva gördültek a homokszemcsék ahogy estem és estem és estem le. A zuhanásnak nem akart vége lenni, nem is tudom, meddig tartott, percekig vagy évekig, de egyszer megragadtam a homkktengert, és ezzel az átváltozott a füstös fakocsi egyik kapaszkodójává.Egy vörös ruhában ültem a hátsó ülésen, előttem mások feje lógott ki a bársonyszerű ülésrengetegből. Kék Öltönyt kerestem, de az embereket előttem nem ismertem meg, mellettem meg nem ült senki. Elhúztam az ablakot rejtő vastag, szintén vörös függönyt, amit aranyszínű fonállal díszítettek, és megláttam az utat, amin haladtunk. Házak, erdők, tengerpart látványára számítottam, ehelyett mégsem volt ott semmi, semmi olyan, amit látni lehet, csak az ürességet éreztem magam körül. Magányosan visszafordultam magam elé, és csak akkor láttam meg mellettem a hóember formájára faragott homokot. Az kedvesen és ártatlanul mosolygott rám, de én rögtön tudtam, hogy ez Kék Öltöny terve, úgyhogy idegesen megragadtam -, és a hóemberek által érzett szeretetemet figyelmen kívül hagyva - kihajítottam a tehetetlen figurát a nyitott ablakon. A függönyök maguktól visszazárultak, arany díszük örökre összeforrt a kocsi falával.
A kocsi megérkezett, mindenki kiszállt, az emberek sorban állva vártak - valahova. Beálltam a sor végére, és sajnos csak későn vettem észre, hogy rajtam kívül mindenkinek ott van a kezében a homokembere. Mikor én kerültem sorra, - most jön a meglepetés - Kék Öltönnyel találtam magam szemben. Így kerültem a sivatagba.
Ahol egészen addig voltam, amíg
az el nem
fújt
viss
za
ah
h
ol
most vagyok.