Recsegő bohóc

Ahogy a szél fújta a fűzfa ágait, olyan volt a hangja mintha esne az eső. Friss, szúrós reggeli levegő csapott meg ahogy kiléptem a korhadt fa ajtókereten a teraszra.

Majdnem átestem a macskán ahogy a kávéscsészékkel egyensúlyoztam a hideg kőlépcsőn lefelé menet, de szerencsére csak egy fáradt ásítást kaptam érte.

Sietős léptekkel továbbmentem, bár nem is tudom miért. Kifogásként azt találtam ki, hogy a kávé ne hűljön ki, míg odaérek a fa törzséhez. Az ágak szinte a szemembe csaptak, mégis mentem fel a régi dülöngélő létrán. Két teli kávéscsészével nem volt túl egyszerű, a rossz fogásuk miatt amúgyis majdnem elejtettem őket. Minden lépésnél számoltam a lépcsőfokokat, mintha így lenne bármi értelme az egész dolognak. Még nem voltam egészen a tetején mikor valami a hátamhoz ért, én meg sikítottam, mert fogalmam sem volt, mi az, és a hirtelen ijedségtől a gőzölgő kávé a bokorban landolt.. klassz. Remélem a susnyás majd feléled tőle. Sóhajtva huppantam a faágra, kicsit távolabb tőle. Körülöttünk még tele voltak az ágak a félig már száraz levelekkel, így csak kis foltokban sütött be a nap, de amúgy semmit sem lehetett kilátni. Magam mellé néztem; a háta olyan görnyedt, mint a facebook logo, csak a lábát lóbálja a koszos sárga bakancsával a végén. Kezét az ölébe ejtve bámult az imént meglocsolt mélybe. 

Sokáig nem szólaltunk meg. A kávé egyre kevésbé gőzölgött.

- Mostanában ritkábban jössz fel hozzám - jelentette ki sértődötten - pedig tudod, hogy szükséged van rám. Mikor jön az alkalom, hogy el kell bújnod. Én itt leszek. Itt a fán. - mutatott körbe - Egy szavadba kerül és helyet cserélhetünk. Megoldom egyszerűbben az életed. Én hibátlan vagyok. Pont, amilyennek mások akartak téged. - nézett most először a szemembe. Kedves mosolya ellenére a szeme szikrákat szórt, mint egy vulkán. Boldogan integető fehér kesztyűs keze most görcsösen kinyújtva, mohón a kávém felé nyúlt. Ekkor leesett. Nem a bohóc, nem is a kávé, de még én sem. Fogtam magam és megittam előle a már majdnem hideg italt, az egészet egyszerre, hogy egy csepp sem maradjon.

Jobban üvöltött mint eddig bármikor, nem a koffeinfüggősége miatt, hanem mert tudta, hogy vége, ennyi volt, én mégis csak halk recsegést hallottam, egyre halkabbat, ahogy másztam le a létrán, mintha elment volna a térerő. A teraszra visszaérve hallottam ahogy a szél úgy fújja a fűzfa ágait, mintha esne az eső. Ott volt, ült az ágon görnyedve, és mégsem látszott.