Kisföldalatti

Valahol az Oktogon és az Opera megállók között utaztunk a Radnóti felé, mikor a földalatti sikító csikorgással lefékezett. Az emberek előrebukott fejjel kiabáltak, jobb esetben megkapaszkodtak valamiben ami a legközelebb volt hozzájuk, kapaszkodóba, székbe, egymásba. A földalatti csilingelt, mintha egy aranyos fagyiskocsi lenne egy napsütéses nyári napon boldog gyerekekkel és nevető szülőkkel; ehelyett itt kétségbeesett, haláltlátó arcok bámultak segítségkérően a szemedbe - és még fagyijuk sem volt. A kis kocsiban a lámpa irigysárgán villogott, pislákolt, majd egy utolsó kattanással végleg kialudt. 

Ekkor kezdődött csak minden. A fejem az ablak mellé nyomva összekuporodtam és néztem körbe, nem a szememmel, úgy nem láttam semmit. Az embereket viszont éreztem; egyik jajgatott, másik némán állt, néhányan egymással kezdtek beszélni Leginkább üzemzavarra gondoltak, hisz nem ütköztünk, így mi más baj lehetne.

Szinte mindenki első gondolata a telefonja volt, így annak a pár embernek - akinek valami érthetetlen okból kifolyólag - nem volt eddig kezében a telefon, az is előkotorta, a 'nincs téterő' jel viszont csak mégnagyobb káoszt keltett. Megőrültek; egymást tépve próbáltak kijutni a szűk kocsiból. Emberek az ajtót tépve üvöltöztek, egymást eltaposva próbáltak közelebb kerülni a kijárathoz. Mikor végre kinyílt, mint mikor egy veszett állatot kiengedsz a ketrecéből, úgy vágtattak el a sötét rideg járaton, kiabálva, lökdösődve, egymáson taposva.

Lassan én is összeszedtem magam. Az ablaktól elszakadva vettem csak észre, hogy eddig mennyire összegörnyedtem, mennyire kapaszkodtam a járműbe, úgyhogy inkább gyorsan fel is álltam a helyemről és kihúztam magam. Mélyen beszívtam az áporodott levegőből, majd kis benntartás után kilélegeztem, vele együtt elképzeltem, hogy kieresztem a stresszt, negatív gondolatokat, ahogy a meditációk alatt tanultam. Van hogy kevesebbet, van hogy többet, de a légzés mindig segít. Valamennyivel nyugadtabban léptem ki a földalattiból. Egy kis peronon álltam, nem volt vagy egy méter széles, az oldalán vagy egy méter magasságáig kirakva a megszokott fehér piros csempékkel, egy kicsit koszosabb változatban mint a megállóknál. A földre festett foszforeszkáló nyilacskákból ítélve csak előre kellett menni, másfele nem is láttam utat. A nyilakat követve lépkedtem, a táskámat szorosan fogtam a karom alatt. Néha még halványan el lehetett csípni egy-egy üvöltésfoszlányt, talán még mintha mögülem is hallottam volna valakit. A nyilak egyszercsak nem folytatódtak tovább és egy fallal találtam magam szembe. Sehol semmi, a csempéken sem volt semmi jelzés, tábla, csak kosz, por, meg valami fura folyékony dolog amiről talán jobb is nem tudni, mi. Felnézve is csak egy pimasz pók nézett velem szembe miközben hevesen hálózta be a plafont. 

De merre lett mindenki más? Lehet ez olyan mint a Harry Potterben az a háromnegyedes vágány, ahol neki kell futni a falnak és átérsz valahova máshová? A sok megvadult lélek előttem észre sem vette, hogy egy falon ment át? Vagy rosszfele jöttem? Vissza már csak nem kéne menni.. 

Kellemetlen, de tényleg megpróbáltam nekifutni a falnak. Mielőtt betörtem volna a fejem, azelőtt vettem észre balra az utat. Ez szűkebb volt, nem is volt kivilágítva, mintha el akarták volna rejteni. Úgy 10 lépés után felmentem a lépcsőn, és mire kiértem a felszínre, már nem is éreztem olyan gáznak a Harrys dolgot. Körbenézve sok embert láttam, a velem utazók is belevesztek a tömegbe; már nyugodtan siethettek tovább a dolgukra.

Én is így tettem; átérve a zebrán még átgörgettem a messengert, ittam egy kávét.

Aztán a Radnótihoz értem és megnéztem a 451 Fahrenheit-et.